Táj, táj, táj II.

A festészetben és az új médiumokban

„Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.”

Prédikátor könyve 3.6.

 

Muladi Brigitta

Az első részben és „alant” a rendszerezés és a művészektől való tárgyválasztás éppolyan szubjektív erővonalakon alakul, mint maga a tájábrázolás, amely a feléledt műfajok között a leginkább kifejezi a művész személyiségét, „világlátását” és ami üdítően sokfélévé teszi a természetből kiragadott egységet, a tájat. Ez a sokféleség azonban nemcsak a kortárs művészetben figyelhető meg, így volt a történeti korokban is, persze azzal együtt, hogy a tájábrázolások az idők folyamán más-más célt szolgáltak, az éppen aktuális szellemi törekvések kifejezői voltak, ideológiák fogalmazódtak meg bennük. A kortárs képzőművészetben már nincsenek feltétlenül karakteresen meghatározható központi kérdések, de a tájábrázolás, és egyáltalán a klasszikus műfajok visszatérése a művészet létének (létéről) bizonyításáról is szól, a tájműfaj pedig a természeti környezet megtartását éppen annyira érinti, mint általában a többször elsiratott „második természet”, a művészet visszaszerzését. A táj már sem a hatalomnak, sem a természet meghódításának, sem a természettudományos megfigyelésnek nem a terepe, de két fontos független befogadói vonása megmaradt. Az egyik, hogy a táj vizuális egységként és hangulatként érkezik el hozzánk, a másik, hogy a művészi intellektusnak, a személyiségnek a műbe foglalt gondolatisága (ha úgy tetszik komplex világkép) fogalmazódik meg benne – a választott anyag és technika is ennek a lényegi része – legyen az festmény, grafika, fotó, szobor, installáció vagy médiamű. Az új vonása pedig az, hogy olyan módozatokkal lép fel, amely az eredendően kontemplatív, eredendően festői műfajt képessé teszi komplex gondolati modellek kifejezésére is.

Noha a kortárs tájábrázolások gyakoriságának egyik közvetett, de domináns oka lehet a globális természeti és társadalmi katasztrófák felettünk lebegő fenyegető árnyéka, a természetes tájak, sőt a művészet, a kultúra elvesztésétől való félelem is, de ennek tudata ritkán fejeződik ki primeren az egyes művekben (kivétel pl: iski Kocsis Tibor, Kupcsik Adrián, Szoló Ákos festményei, Szabó Dezső printjei, Fehér Erika fűszobrai, Nagy Csaba kertinstallációja). A kortárs tájak jelentős hányada harmónia-és egységkeresés, szellemi képződmény, amely nem csak külsőségekben nyilvánul meg, hanem a befogadási procedúra egységesítő ereje révén él.

Teremtett tájak

A festészetben megfigyelhető – a konkrét történeti gyökerű hagyományos festészet mellett – a saját élményre és nem a mediális valóságra épülő „tájillúzió” jelenléte, amely így nem tudósít sem a kulturális, sem a történeti környezetről, inkább a művész „romantikus” időn kívüli szemléletéről szól. A valóság háttérbe szorul és fontossá a művész szellemi terméke válik, a képzeletben továbbalakuló térérzet, amelyhez csupán kezdeti benyomással járul hozzá a megtapasztalt, létező tájalakulat.

Csáky Donát Márk a color field-absztrakció felől érkezett el a felismerhető formákig. Korábbi munkáit a táj szerkezete, a horizontális és vertikális osztás (alföld és folyó), a színek rétegenként való felhordása, mezőnkénti monokróm egység jellemezte, új festményei – ezzel szemben, vagy – ennek realizálásaként a tárgyilagos valósághűség és az elégikus hangulatú szimbolizmus paradox egyensúlyát teremtik meg. Szotyory László kertjei, parkjai, fátyolos monokrómba hajló tájrészletei egy csendes, melankolikus, harmonikus, de rejtélyekkel teli képzelt világot rajzolnak fel. Miksa Bálint ritka kivételként hazai történeti előzményt – Egry József panteisztikus tájszemléletét teszi jelenvalóvá grandiózus méretekben és az impresszionizmus újragondolójaként. Kucsora Márta figyelmét festői problémák kötik le, noha felismerhetően tájakat fest, de nem naturalista látványt ábrázol, hanem ami ebből megmarad, azt a finom, jelzésszerű részletet, amely a végtelenség érzetét kelti fel a szemlélőben.

Góra Orsolya álomszerű tájai a szürrealizmus határterületén mozognak, hangsúlyos színekkel, valóságos részletekkel. Ha mindenáron stíluskategóriát akarnánk létrehozni, akkor az expresszív-szimbolista szürrealizmus lenne a legmegfelelőbb. A képtereket nyugtalanító és egyben csábító színek uralják intenzíven, nem nehéz azonban észrevenni, hogy a felszíni, vastagon és lendületesen felhordott festék-vonulatok rései belátást engednek egy finoman eldolgozott alaprétegre, amely a titokzatos világ mögött egy másikat is feltételez. Talán ott bújnak meg korábbi munkáinak metafizikus, szürrealista tájai, csendesebb, finomabb felületekkel.

Az illúzió megteremtésének tartozéka ebben az esetben az esztétikum, a szépség (akár szándéktalan) visszaadása, amelyet a valóságos táj szemlélése közben is tapasztal hatunk. Ez az esztétikum köti aztán össze a képeket a természeti látvánnyal, amelyből az kiindult. Ide tartoznak a metafizikus tájak absztrakt formái és a monokróm tájképek is. A korábbi generáció művészei – Záborszky Gábor, Kótai Tamás, Nagy Csaba felfogása szerint a táj tőlünk független entitás, a megismerhetetlenség „objektje”, a filozófia, de nem feltétlenül a szépség terepe. Míg a legfiatalabbak, a monokróm festészet elkötelezettjei nem kötődnek kimondottan filozófiákhoz, de a széphez igen, s amit létrehoznak az a táj (vagy a művészet) filozófiája, esztétikája: Erdélyi Gábor, Halmi-Horváth István, Ottó László, Varga Tünde, Zsenia Bozukova, Incze Mózes eltérő eszközökkel, de a tájban az elvesztett szakralitást helyettesítő metafizikát, annak kifejezhetőségét keresik. Szintén ebbe a gondolatkörbe illeszkedik Mátrai Erik festőnek indult fiatal művész Barracasi mise című videóműve, amely kifejezetten a vallásos elragadtatás érzésének kifejezéseként született. A mozgó és zenés triptichon a tengerparti kis faluban megélt panteisztikus természetélmény közben a templomból kiszűrődő énekhangok megrendítő összhatását idézi fel.

 

„Technikai” illúzió

Turnerről az a hír járta, hogy zötyögő szekéren, velencei gondolán, hajón is minden percet kihasznált, hogy a tájjal kapcsolatos gondolatait még a látvány jelenlétekor papírra rögzítse. A sebesség az ő korszakában még megengedte, hogy rajzoljon a járműveken. Az autón, buszon, repülőn nincs bensőséges kapcsolatunk a tájjal, a belső tér ereje miatt nem hat ránk. Ez a furcsa kint-bent viszony – amelyet a kaszniban utazó a környezettől elzárva fokozottan érez – foglalkoztatja Nemere Rékát, aki egy sorozatán az autópályán előtte lepergő látványt festi. Noha a festményeken az embert magát nem látjuk, de tudjuk, hogy látott nézőpontok csak emberi mérték szerint alakulhatnak így. A műveibe „beépített” feszültség abból az ellentétből táplálkozik, amely a tájképfestészet klasszikus értelme és a tájból erőszakosan kiszakított részlet végtelensége között alakul ki. A hortus conclusus, a lezárt kert, amely az ember gyönyörűségére keríttetik be, tökéletes ellentéte a lezárt autópálya, amely végtelenül szeli át a harmónia lakóhelyét, az érintetlen tájat. A problémafelvetés abszolút mai, az elmúlt 20 évben érezzük fojtogatónak ezt a könnyebbséget (kunderrai szófordulattal élve), hiszen valóban megkönnyíti életünket a gyors közlekedés, ugyanakkor „bárhol megállhatok” érzést veszítjük el, és ezzel az intenzív kapcsolatunkat az érintett vidékkel.

Sütő Róbert legfrissebb képein kerékpáron – ahogy Kandinszkij és Mondrian is járta a vidéket – hegyről lefelé haladásának emlékképeit festi meg, tájai mégsem töltődnek meg nosztalgiával, romantikával, hanem új festői nyelvet alakítanak ki.

 

„Kedvem volt valami szépet festeni”

A művészet az életből ered, és a táj az élet tere. A festészet elsősorban az érzékekhez szól, misztérium, amely az anyagot megszólaltatja; önállóan létező nyelv, amely kommunikációra hívja a nézőt. Az előzőekben tárgyalt kontemplatív, de nem feltétlenül a valóságból merítő festészet ellenpólusa, az optimista életigenlés, a valóság szépséggel teli oldalának fotórealista ábrázolása, amely Konkoly Gyula (mint előkép, akit a kortárs festészet problémái foglalkoztatnak) Cseke Szilárd, Méhes Lóránd, Dobribán Fatime,Csiszér Zsuzsi festészetében „realizálódik”.

Konkoly Gyula az impresszionistáknak a primer vizuálitásban lelt örömét igyekszik jelen- idejűvé tenni: „Ebben az új viszonyrendben az értelmezés szüntelenül nyugtalanító szükségét felülírja az érzékelés, az autokratikus jellegű magyarázat kényszerét felváltja a tisztán optikai észlelés szenzuális öröme.” (Révész Emese) A tájat mint saját szubkultúrájának képi valóságát mutatta be korábban Csiszér Zsuzsi, lemezborítók terveinek formájában. Új képein az élő természet bárhol létező részleteinek „másolatait” láthatjuk, melyek a kígyó-és rovarmentes, fojtogató, párás hőség nélküli, hűvösen kellemes-zöld ideál-őserdő végtelen vitalitására emlékeztetnek. Cseke Szilárd örömképein a magazinok idilli valósága és a természet fénnyel telített, derűs oldala ölt testet, de a címadásokkal figyelmeztet, hogy ezt azért mégse vegyük komolyan. „Legújabb munkáin a természet, az idillikus táj sem mentes a városi ember látásmódjától, az ingatlanpiac zsákmányra éhes látásmódjával „közvetíti” mindenki felé a menekülési lehetőséget: „Vissza a természetbe...” Sajátos ambivalens világot teremt ezzel, amely kissé szatirikus, azaz inkább önkritikus, mégis oly könnyű az elvágyódás érzésével azonosulni, akár a magazinokat lapozgatjuk, vagy a tájképekben gyönyörködünk.”

Az illúzió lerombolása

A természet nem tárgy, nem birtokolható, nem hódítható meg. A természet önmagában létező entitás. Az indusztriális gondolkodás, a civilizáció terjeszkedése, a természetet kimerítő termeléskényszer ezt a filozófiai alaptételt meghaladja. Ha lennének még eszközeink, átadnánk újra önmagának a természetet, merthogy olyannyira meghódítottuk, hogy már a Földön alig akad hely, amelyen az ember (a pénz hatalma) nem követel fennhatóságot. Amikor a természetes tájkép védelme kertépítészeti probléma, akkor az érintetlen természet valóságossága meglehetősen utópisztikusnak tűnik. Erre döbbent rá a festészet eszközeivel, szenvtelen fotórealizmussal iski Kocsis Tibor, aki az elmúlt években az egyre szűkülő természeti környezetben élő kiszolgáltatott állatok portréival, szennyezett városokról készült légi felvételek festett változatával kíméletlenül szembesített környezetünk meggyötört „arcával”.

Fejérvári Zsolt festményein a haditechnika hódítja meg a tengert, s a sztereotip tengerábrázolások – a bálnák és a delfinek önfeledt játéka helyett – amerikai repülőgépek szőnyegbombázását a tenger felett megörökítő képet festi meg. Művei a festői képtéma viszonylagosságát erősíti k meg, ahogy Szabó Dezső 2001-es modellezett tájsorozatában is.

Az illúziót és a festői tájfelfogás létjogosultságát megkérdőjelező gesztus megtalálható még Szoló Ákos (Mélyvíz,Danger, 2004) Kupcsik Adrián (Air, 2002), Herceg Nándor mediális festményeiben, vagy a dunaújvárosi ICA-Kru csoport fotómontázsain (Sorsfordítás I., II.).

Nem a természeti jelenségektől való romantikus borzongás, vagy az archaikus embernek a természet erőitől való panteisztikus félelme – hanem a vizuális formakeresés, az elemző kíváncsiság hívta elő Nagy Gabriella festői tájtablóit, amelyeknek gyakori témája a légkör változásainak a széles horizonton megfigyelhető jelensége, gomolygó felhők, villámlással járó zivatarok, az eső vízfüggönyének képe. A tájai mégsem maradnak meg a meteorológiai vizsgálódások vagy a festői témakeresés szintjén. Kifejezik a természet erőinek kiszolgáltatott ember érzéseit is, de a természet fenyegetettségét is az ember által. Korábbi képein emlékműszerűen tűntek fel a tereptárgyak – amelyekkel a földlakó a természet erőit meríti ki végérvényesen – az olajkutak és a távvezetékek Legújabb, absztrakttá váló képein a tájból már csak a vízszintesen elmosódó színcsíkok maradtak.

Király András emblematikus sorozata a Kultúra a tájat, a művelt területet metaforaként alkalmazza és az ember, a társadalom paradox viszonyát a természethez kritikusan vizsgálja.

Szarka Péter animációs film-szerű világa az elvesztett táj, a festészeti illúzió helyett kínál új dimenziókat, a jövő tájának magunk alkotta képeit. „A képek erős fantázia-víziók, egy szentimentális futurizmus naiv jövőképei a jelen lehetőségei felől nézve. Szarka konszenzuális hallucinációkat (Gibson) jelenít meg, ideális tájban, design uralta belsőkben élő, meglesett embereket. Szarka túlhangsúlyozza a számítógépes képalkotás és a festészet összekeveredését, narratíva nélküli üres kerettörténeteket mesél, amelyek folyamatosan visszautalnak egy (nem létező) történetre. Nem tudjuk, mert nincs mit rekonstruálni, – a történet eseményhorizontján az esemény képe pusztán utaló szándékú színfalakat, a hiányzó narratív centrum rekvizítumait vonultatja fel. Újabb munkáinak sorozata sajátos posztmodern cyberkultúra lenyomataként értelmezhető, amely alkalmazkodik a számítógépes játékok, a tömegfilmek hamis futurizmusához…”

A tájak, bármilyen formában látjuk, elsősorban a költőiség terepei, mégis találunk a festők között a hagyományos látványelveket elvető, kísérletező, kutató művészeket, akik konceptuális tettel a táj felülírásán, széttördelésén, vagy éppen az eltüntetésén dolgoznak, vagy éppen ironikusan fogják fel (Ferenczy Zsolt, Barakonyi Zsombor, Páll Tibor Krisztián). Konceptuális irányt képviselnek (korábban: Konkoly Gyula, Tolvaly Ernő, Bukta Imre, Gerber Pál) a kilencvenes években induló Hajdu Kinga és Köves Éva, Wechter Ákos, vagy az elmúlt években végzett fiatalok Huszár Andrea,Appelshoffer Péter, Knyihár Amarilla.

 

Tájszobrok, objektek, akció

A saját tájélmény primer festészeti feldolgozásán kívül a tájmotívum a legújabb technikák kedvelt terepe, és amennyire szerteágazó a festészetben, olyannyira sokféle a megjelenése az új médiumokban is (pl.„netművészet”: Beöthy Balázs szivárványsorozata, KissPál Szabolcs, Mátrai Erik, stb. videómunkái).

A kortársi kontextusban, amelyben a tárgyként lehetőleg nem létező, anyagtalan (digitális), az önmegsemmisítő vagy reciklikus művek fejezik ki leginkább a társadalmi, gazdasági helyzetképet nem meglepő, hogy a tájműfaj esetében ez a gondolatkör is megvalósul (pl: Láposi Gabi Duna-mentő akciója, vagy Fehér Erika érzékeny, élő fű-struktúrája, Nagy Csaba kiállítóteret fűvel befedő Kert-kiállítása). A kortárs tájszobrok hagyományos körüljárható, de új anyagokkal megvalósított formáihoz előképként Körösényi Tamás több évig készített Tájhangok sorozata szolgálhatott. Ez a tematika külön fejezetet érdemelne, mert izgalmas új formáit ismerhetjük meg a szobrászi gondolkodásnak, melynek középpontjában nem a land artnak a tájat meghódító vonása áll. A művészek a tájat, mint befogadó közeget képzelik el organikus formáik mellérendeltjeként (Farkas Zsófia, Csepregi Balázs, Huszár Andrea), vagy a szobrot, mint önálló „tájegységet” alkotják meg (Zsemlye Ildikó, Cseh Lili, Dobó Krisztina, Kovách Gergő). Varga Éva fűszobrai például monumentumot állítanak a természet apró, de túlélő típusú élőlényének, az apró fűszálnak…

 

Több kortárs Galéria is kiemelten foglalkozik tájábrázolásokkal, a legkarakteresebben a Dovin Galéria, a Szinyei Szalon, a Várfok Galéria, és a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet is rendszeresen szervez tájjal kapcsolatos kiállításokat (1998: Csendesek a hajnalok, 2004: Tájkép keret nélkül).

Gerhard Richter válasza 1970-ben Rolf Gunther Dienst kérdésére, aki – az akkori trendekkel ellentétes, szubverzív tájfestészet miértjéről kérdezte. Ez volt Richternek a „menekülése a Szépművészetekbe”, a „szép” újbóli legitimálása.

Petrányi Zsolt: Cs. Sz., Katalógus szöveg, 2002

Tájkép 2004, Tudományos konferencia, BKAE, Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék

Készman József: Az atmoszféra meghódítása, Szabó Dezső valóság show-ja a felhők között, ÚM 2003/2, 19.

Készman Józserf: Szarka, Péter:Kubrick után, olvasható: www.mucsarnok.hu Főmenü/Biennálék/ Sao Paulo

Millenáris Park, 2005. november 13-ig.Godot Galéria, 2005 június 11-ig

 

 

copyright © 2004 Új Művészet info@uj-muveszet.hu

web design: Atóca